Görög Ibolya: „Viselkedni az tud, aki pozitívan áll az élethez”

Folytatódik a Trade magazin Business Podcastja, a Future Talks Krizsó Szilviával

– Erre a beszélgetésre készülve nem tudtam, hogy vegyek-e föl harisnyát, milyen legyen a cipőm, ruhám, frizurám, sminkem. Érzed azt, hogy amikor találkoznak veled emberek, akkor van bennük egyfajta szorongás?

Görög Ibolya protokollszakértő

– Igen, az idegenek vagy rendezvényeken a szervezők szoktak izgulni, de aztán 1-2 perc alatt rájönnek, hogy én is emberből vagyok. Előfordul, hogy ha társaságba megyünk, és a barátok között van valaki új, akkor leeszem magam, vagy valami olyasmit csinálok, amiből ő is látja, hogy én tényleg emberből vagyok. Szakmai ártalom, hogy figyelem az embereket, de nem ítélek. Nevelek, de a magam módján.

– Könnyebb most nevelni, mint korábban?

– Nehéz kérdés. Évezredek óta nevelünk. A szülő kötelessége, hogy nevelje a gyereket, de nem azért, hogy neki könnyebb legyen, hanem azért, hogy amikor a gyerek kikerül az életbe, egyszerűbb dolga legyen. Együttélési szabályok mindenütt vannak, ami kultúránként, koronként változik, de aki a szabályokat nem tartja be, azt kiközösítik.

Nevelni azért is egyre nehezebb, mert most divat az emberi szabadságra apellálni. A gyermekek pedig kiteljesednek, kibontakoznak, de azt már nem tudják, hogy köszönni kell, amikor belépnek valahová.

– A köszönés a mániám. De az egy dolog, hogy valakinek köszönök, mégis van, hogy vissza se köszönnek, és néznek rám, hogy ez normális?

– Nem szabad feladni, egyszerűen köszönni kell. Valahogy rá kell nevelni az embereket. A köszönést mindenki igényli – még az is, aki nem köszön.

– Ugyanebben a podcastban beszélgettünk Steigervald Krisztiánnal arról, hogy vajon miért nem divat a fiataloknál az, hogy köszönjenek. Ő okként a chatelést mint végeláthatatlan beszélgetést említette.

– Sajnos, a fölgyorsult műszaki világnak van egy olyan átka, hogy a kommunikáció kopik. Hallottam olyat már, hogyha valakivel, egy ismerőssel rendszeresen chatel, az életben találkozva már nem igen tudnak beszélgetni egymással, mert már mindent leírtak egymásnak.

A másik nehezítő tényező a fiatalok számára az, hogy a tegezés-magázás kérdésével nincsenek tisztában, és nem is nagyon érdekli őket. Én még konzervatívan tartom, hogy a magázás szól mindenkinek. Ezért is lehet, hogy ha valamely cég nekem azt javasolja, hogy a honlapját nézzem meg, és az tegezve szólít meg, akkor azt becsukom, mert az nem nekem szól.

– És akkor ott a Facebook, amit mindenki használ, és ahol mindenki tegez mindenkit. Olyan, mintha ez szivárogna át a köztudatba. A kislányom 16 éves. Eszembe nem jutna, hogy a barátai engem magázzanak, de nekik sem jut eszükbe, hogy ne rögtön azt mondják az első találkozáskor, hogy „szia”.

– A tegeződés-magázódás viszonya a jövőben változni fog szerintem. A közösségi médiában a tegezés az angol miatt terjedt el, ahol bár a „you” a „te”, mégis sokan tévedésben vannak vele kapcsolatban, mert az angol csak a jó istent tegezi. Én nagy facebookozó vagyok. A nőkkel automatikusan tegeződöm, de a férfiakkal kölcsönösen magázódunk, kivéve, ha már százéves ismerősök vagyunk. Valószínűleg öregek használják a Facebookot, és emiatt tartják a konvenciót.

– Te a posztjaidban is nevelsz, azaz mutatsz egy viselkedésmintát, azt, hogy hogyan lehet a megszokott, kicsit konzervatív viselkedést behozni a virtuális térbe, és hogyan lehet egymással kommunikálni. Mennyire fogékonyak erre az emberek?

– Nagyon. Valószínűleg azért, mert én ezt inkább humoron keresztül adom át. Az alapelvem a pozitív hozzáállás. „Nyerni” azzal tudok, ha másokra rámosolygok és barátságos vagyok. Az előadásaimban és a Facebookon is ezt próbálom átadni. Viselkedni az tud, aki pozitívan áll az élethez.

– Egyre durvább a közhangulat. Ami a hírcsatornákból is ránk ömlik, ez szerinted a közösségi médiából jön?

– A verbális agresszióval nagyon rosszban vagyok, a verbalitás ugyanis olyan mértékben kopott, hogy az már siralom. Mára kötőszó lett a „vazze”, és bár a magyarban rengeteg igénk van, ehelyett mindenre ezt használja mindenki. A közbeszéd nagyon durvul, a fiataloknál is.

Ellenszer azonban lehet. Hallottam, hogy egy iskolában a tanító néni a falra régimódi „káromkodásokat” rakott ki olyanokat, mint „a macska rúgja meg”, vagy „csípje meg a kánya”, és a gyerekek elkezdték ezeket használni. Tenni mindig lehet, a lényeg, hogy nem szabad elfogadni a csúnya beszédet.

– Hogyan alakul az öltözködési kultúra? A munkahelyeken is egyfajta lazulást lehet látni – régebben péntekenként lehetett farmert felvenni és otthonhagyni a nyakkendőt, de ma már ez általános.

– Az öltözködés mindig azt tükrözi, amit el akarok mondani magamról. Az öltözködésnél nem az a fontos, hogy a legújabb divat szerinti, hanem hogy elegáns legyen. Egy farmer és egy ing is lehet elegáns. Az elegancia a megjelenés intelligenciája. Egy strandpapucs és egy sort a tengerparton elegáns, de már egy tengerparti étteremben sem az. A belső igényesség fontos, és ez vagy megvan valakiben, vagy nincs – ezt nem lehet tanítani. Ennek formálása a szülők feladata volna, de a szülőkön is volna mit javítani.

„Sajnos, a fölgyorsult műszaki világnak van egy olyan átka, hogy a kommunikáció kopik.”

– Te protokollszakértőként a Miniszterelnöki Hivatalban dolgoztál, és a diplomáciának szerves része voltál a munkádon keresztül. Ez hogyan változott? Hiszen a politikusok is nagyon nagyban hatnak arra, hogy mi mit gondolunk a világról, és hogyan élünk benne.

– Igen, ezt a kérdést vártam is, de kicsit féltem is tőle. Aki engem ismer, az tudja, hogy én ilyenkor nem politikáról, hanem jelenségről beszélek. 1987–99-ig voltam a Miniszterelnöki Hivatalban, amikor is a klasszikus protokollt fogadták el vita nélkül. Erről azt kell tudni, hogy a diplomáciai protokoll arra való, hogy jelzéseiben üzenjen – ha például két nagykövet nem fog kezet egymással, akkor a két ország háborús viszonyban áll. A protokoll nem öncélú, az a szándéka, hogy jelzéseivel mondjon el dolgokat, és ne legyen háború.

1999 óta külső szemlélőként figyelem a protokollt hazánkban, és külső megfigyelőként szakad meg a szívem annak leromlása miatt. Amikor egy miniszterelnök kijelenti 2014-ben, hogy számára a p.c. nem érvényes – és a p.c.-nek szerves része a protokoll –, akkor borzasztóan nehéz számon kérni bármelyik miniszterén annak betartását. Ám, ha nem tartja be, nemzetközi szinten elítélik, mert egy nemzetközi sztenderdet rúg föl.

– Amit mondasz, abból az is következik, hogy ha nem érvényes a p.c., és ez egy ország nemzetközi megítélését rontja, azért az beszivárog a nemzeti gondolkodásmódba, az emberek mentalitásába is.

– Sajnos, igen, mondván, ha rájuk nem érvényes, akkor rám miért lenne az.

Igaz ez a megítélésre is. Egy közszereplőnek tudnia kell, hogy őt mi módon ítéli meg a nemzet. A legtöbb közszereplő mellett Amerikában felnőtt kommunikációs szakértő van. Ám az Egyesült Államokban – rövid történetének köszönhetően – eleve demokrácia alakult ki, az elnök ab ovo egy az emberek közül. Európában viszont több ezer éves történelme során hol egy császár, hol egy király uralkodott, és az európai ember fel akar nézni a vezetőjére. Itt nem igazán működik az „egy az emberek közül” elv, az európai polgár sokkal szigorúbb a vezetőivel szemben.

– Rengeteg céggel vagy kapcsolatban. Hogy látod a vállalati kultúrát?

Mivel azokkal találkozom, akik engem meghívnak, eleve pozitívan megyek, mert kíváncsiak rám. A legkülönbözőbb területekről hívnak vállalatok, mert érzik, hogy bár a termékük jó, az mégsem kel el. Ha jön egy külföldi, konzervatívabb német cég képviselője, és látja, hogy a tárgyalóasztalnál vele szemben lévő magyarnak a lába fel van téve, a zokni és a nadrág között kivillan a bokája, nincs begombolva az ing a nyakkendő alatt, a folyosón a munkatársak papucsban sétálnak – ezek a számára negatív benyomások automatikusan vezethetik őt arra a következtetésre, hogy a termék sem lehet jó. Ennek tehát pénzre váltható értéke van. És azoknál a vállalatoknál, ahová én megyek, ezt egyre inkább érzik.

A vállalati kultúra lazulása nagyban függ a területtől is – a média, az informatika teljesen laza lett. Ellenben egy bank, egy komolyabb termelőcég már nem igazán lehet laza, mert akkor kifelé hiteltelenné válhat.

– Tudnak a vezetők ma Magyarországon elvárásokat megfogalmazni, amikor mindenhonnan azt halljuk, hogy nincs elég ember?

– Én úgy gondolom, hogy ha egy jó vezető törődik az embereivel, odafigyel rájuk, akkor annak híre megy, és könnyebben kap plusz embert. Egy jó vezető törekszik arra, hogy meg tudja tartani a munkatársakat, ahelyett, hogy mindig újakat vesz fel ezzel a saját munkájának hatékonyságát rontva. //