Generációváltás, avagy az egó tudatos leépítése

Id. Bárány László: – A Bárány család több mint 113 évvel ezelőtt kezdett baromfival foglalkozni. Nagyapám, Bárány László Békés megyében, a Széchenyi uradalmi birtokon volt baromfitenyésztő, aki később Békéscsabán építette meg Magyarország első keltetőállomását. A II. világháború után apám az ország több helyszínén igyekezett újraéleszteni a keltetőüzemeket. Én már a keltetőgépek háta mögött nőttem fel Derecskén. Itt szerettette meg velem apám a szakmát: a kiscsibéket, a lámpázást, a tojásválogatást. Nyaranta vele mentem a különféle gazdaságokba, s szép lassan rám is átragadt mind a tudás, mind a szakma szeretete. A debreceni agráregyetem elvégzése után Kisvárdára jelentkeztem dolgozni, ahol az igazgató azzal fogadott: „Ismertem apádat, itt a helyed.” Egy újonnan induló cégbe csöppentem, ahol gyorsan haladtam felfelé a ranglétrán. Tíz évig dolgoztam itt, az utolsó négy évben már mint termelési főmérnök.

Ekkor már a 80-as évek végén járunk… Érezhető volt, hogy közeledik a változás?

Id. B. L.: – A régi rendszer minden eresztékében recsegett-ropogott, pazarló volt és egyáltalán nem hatékony. 1988 tavaszán elhagytam a kisvárdai céget, és egy Barkasszal járni kezdtem a falvakat: csibéket keltettem és adtam el, másrészt elő- és felneveltem a jószágokat. 1993 szeptemberére sikerült annyi tőkét összegyűjtenem, hogy Szabolcsban megvettem az első telephelyet. Ez lett a Baromfi Coop Kft. Öt dolgozóval kezdtük el a keltetőüzem építését.

Mire ideértünk a történetben, fiai, László és Péter már kamaszok. Ők hogyan nőttek bele a vállalat életébe?

Id. B. L: – Úgynevezett korai bevonással. Kiskoruk óta minden nyáron egy-másfél hónapig a baromfitelepeken dolgoztak. 9-10 éves korukban kivittem őket a piacra, standot béreltem, kipakoltam ötezer tojást, és azt mondtam nekik: „Laci, te szeded a pénzt, Péter, te adod ki a tojást!” Aztán valami ürüggyel ott hagytam őket, de persze messziről lestem, mire jutnak. Nem telt bele másfél óra, eladták az összes tojást.

László, Péter, Önök hogy emlékeznek vissza erre az időszakra?

Bárány László: – Hároméves koromban édesapám megfogta a kezemet, és vitt magával a munkahelyére, később pedig, amikor már magánvállalkozó lett, a gyárba. Minden nyáron ott dolgoztunk a telepen, ahol fizikai munkát végeztünk öcsémmel együtt. Ezt külön kiemelném, mert ahhoz, hogy az ember alázatossá váljon a munka iránt, szükséges, hogy megismerje annak nehézségeit, és tudja értékelni, mit jelent megdolgozni a pénzért.

Bárány Péter: – Háromévesen elkezdődött a beavatásunk. Emlékszem, apám kivitt az egyik telepre. Szaladgáltam a csirkék között, aztán útnak indultunk, s csak akkor vette észre, hogy a hónom alatt magammal hoztam egy jószágot. Gyakran kivitt magával, segítettem csibét válogatni, tojást árulni… aztán jöttek a nyári munkák.

Az, hogy gyerekként rendszeresen dolgoztak, mindig lelkesedéssel párosult?

B. P.: – Ez nem mindig kedv kérdése volt. Előfordult, hogy rosszul érintett, hogy miközben a barátaim a strandon lebzselnek, nekünk menni kell a telepre, de közben motiváltak voltunk, mert zsebpénzt kerestünk a munkánkkal, és ha jól gazdálkodtunk vele, apánk meg is duplázta az összeget.

Id. B. L.: – Számtalanszor hálát adtam már a sorsnak, hogy két ilyen stramm, hajtós, rátermett fiam van, akiket sose kellett noszogatni a munkára. Látták, hogy ha valamit komolyan csinálunk, kitartóak vagyunk és a szakmához is értünk, akkor előbb-utóbb megjön az eredmény.

Milyen értékeket, útmutatót kaptak édesapjuktól?

B. L.: – Nagyon komoly erkölcsi iránymutatást, aminek legfontosabb tétele, hogy generációkban, tehát nagyon hosszú távon gondolkodunk az üzlet terén, s emiatt még sokkal fontosabb az etikus magatartás, hiszen, ahogy apánk tanította, csak egy arcunk van, s nagyon kell vigyáznunk arra, hogy el ne veszítsük.

B. P.: – Én azt a szemléletet emelném ki, hogy nem szabad megalkudni a minőséggel, az elég jó az nem elég jó. Mindig törekedni kell a tökéletességre, a legjobb megoldásokra. Édesapánk megtanította, hogyan kell rendszerben, rendszerességben gondolkodni, és hogyan kell mindent visszaellenőrizni, számon kérni… Ez az, amire lehet alapozni.

B. L: – Nálunk nagyon jól van felosztva, ki mivel foglalkozik. Apánk gyerekkorunktól azt sulykolta belénk, hogy veszekedő csapatot még nem látott nyerni, éppen ezért nálunk rendkívül fontos a béke és a bizalom. A sikerek 50-60%-a ebben rejlik.

Hogyan zajlott a generációváltás a Master Goodnál?

Id. B. L.: – Annak idején nagyon nehezen vettem tudomásul, hogy már nem én fújom a passzátszelet. De rá kellett jönnöm, hogy az elengedés olyan, mint amikor az ember, ha tetszik, ha nem, saját kézzel lebontja az egóját. Ha ez nem történik meg, az megosztottságot vált ki a kollégákból.

B. L.: – Nem gyertyafényes vacsora, hanem rengeteg súrlódás és vita mellett zajlott a Master Goodnál a generációváltás, de minden konfliktus egyfajta kompromisszummal zárult, s ezek sokasága segített összecsiszolódni.

B. P.: – Édesapánk kivételes egyéniség, aki felismerte, hogy közel 30 évesen ahhoz, hogy tovább tudjunk fejlődni, nagyobb bizalomra és felelősségre van szükségünk. Ezt pedig csak úgy lehet elérni, ha ő egy szintet lead az egójából és egy sorral hátrébb lép. Ehhez nagy bátorságra volt szükség az ő részéről, hiszen eleinte sokat hibáztunk, de ezek kellettek ahhoz, hogy tanuljunk, fejlődjünk.

Id. B. L.: – Kicsit olyan ez, mint a nagy egyensúly: elveszek, de kapok érte valamit. Én elvesztettem egy sor első körös döntési lehetőséget, de megkaptam, hogy a felelősség sem az enyém! Nem szakadtam el a szakmai folyamatoktól, és látom, hogy a rendszer működik. A mi cégcsoportunkban a legfontosabb érték az összetartás.

Hogyan oldják fel az ellentéteket, a problémákat?

Id. B. L.: – Havonta egyszer tulajdonosi gyűlést tartunk. Végigmegyünk a feladatokon, mindhármunknak egyforma súlyú a szavazata. Amikor leszavaznak, akkor az nagyon rossz érzés, de ez visz előre minket. A két fiam hihetetlenül jól kiegészítik egymást: nagyon mások, de egy csapatban játszanak.

B. P.: – Korábban minden döntés terhe egyedül nyomta édesapánk vállát. Most ez a teher háromfelé oszlik, stratégiai dolgokban pedig közösen döntünk.

Már növekszik a következő, az ötödik generáció is, idősebb Bárány László öt unokával büszkélkedhet…

Id. B. L.: – …és bizony én már nézegetem, kiből mi lesz. A legidősebb unokámat a család már másfél éves korában úgy hívta, hogy vezérigazgató hölgy. Örömmel mondhatom, hogy a négy nagyobb unokámnak van munkaruhája, és rendszeresen kérdezik a fiaimtól, hogy mikor mehetnek a céghez dolgozni? A generációváltást gyerekkorban lehet és kell előkészíteni, s az előttünk álló 5-10 év feladata az lesz, hogy a szülők megtanítsák az unokáimnak, hogyan termelődik, honnan jön egy ilyen vállalatnál a pénz.

B. L.: – Nagyon hamar be kell vonni a következő generációt, hogy tudják, hogyan működik a cég, milyen munkafolyamatok vannak. Fontos, hogy felelősséget és bizalmat is kapjanak, s amikor készen állnak, hogy átvegyék az irányítást, át kell tudni adni a kormányt. //