Generációváltás a Tranzit csoportnál – Együtt emelni a talicskát

Sz. M.: – A megmérettetés, a kihívás, az, hogy megtudjuk, mire vagyunk képesek saját erőből. 1990-ben hoztuk létre a Tranzit-Ker nevű vállalkozást, amely 91-ben részvénytársasággá alakult. Testvéremmel, Istvánnal a nulláról kezdtük el építeni a céget, mindössze 200 ezer forint tőkével és öt kollégával. Dinamikusan fejlődtünk, sosem privatizáltunk állami vagyont, mindig a saját erős fejlesztést preferáltuk. Az évek során a baromfitermelés – liba, kacsa, csirke – vált a főágazattá, s idővel megértünk arra is, hogy ne csak alapanyag-termelők legyünk, hanem a szárnyasfeldolgozás teljes vertikumát kialakítsuk. 2010-ben saját vágóhidat vettünk, a továbbfeldolgozót is fejlesztettünk. Jelenleg több mint 60 állattartótelepünk van, közel 2000 fő dolgozik nálunk, s vízi szárnyasban az egyik piacvezető cég vagyunk Európában.

Ákos, ön tízéves volt, amikor édesapja megalapította a céget. Milyen emlékei vannak az induló vállalkozás kapcsán?

Sz. Á.: – Azt láttam, hogy apám óriási elánnal és elhivatottsággal áll a céghez. Kis túlzással azt is mondhatjuk, hogy a Tranzit-Ker lett a harmadik gyermeke. Élénken él bennem, amikor 14 évesen arról beszélgettünk, milyen felelőssége van egy férfinak. Apám akkor azt mondta, nem csupán egy cégért, hanem az abban dolgozó emberekért és azok családjáért is felelünk, s hogy egy vállalat vezetése nemcsak jogokat, kötelezettségeket is jelent.

Dóra, önnek mennyire kellett együtt nőnie édesapja cégével?

Sz. D.: – Gyerekként sem a bátyámat, sem engem nem irányítottak a cég felé, s az egyetem elvégzése után mindketten máshol helyezkedtünk el. Öt évig a cégünktől teljesen eltérő területen mozogtam, mert mindenképpen szerettem volna máshol megtanulni dolgozni, tapasztalatot szerezni. Aztán beláttam, hogy nagyon más a sajátunkért hajtani, és hogy egy ilyen vállalatnál dolgozni sokkal színesebb lehet, mint egy multinál fogaskerékként. Ekkor csatlakoztam a Tranzit-Kerhez, ahol jelenleg a kontrolling-pénzügy-számvitelcsapatban dolgozom.

Ákos, előfordult, hogy az édesapja arra kérte, jöjjön a Tranzik Kerhez dolgozni?

Sz. Á.: – Apám jó kereskedőként el tudta adni a portékát: soha nem presszionált minket arra, hogy itt dolgozzunk. Ehelyett megmutatta ennek a munkának a szépségét, az érdekességeit, kihívásait, és azt, milyen nagy élmény a siker. Nyaranta persze mindig bejártam a céghez, s bármilyen feladattal is bíztak meg, apám mindig odafigyelt arra, hogy azt magaménak érezzem. Rám testálta a felelősséget, s nekem mindig végre kellett hajtanom az adott feladatot, méghozzá segítség nélkül. Így aztán szép lassan beletanultam, s úgy megszerettem a szakmát, hogy végül én kértem tőle, hadd dolgozzak a Tranzit Csoportnál!

A Tranzitnál már 2010-ben megkezdődött a generációváltás, s Ákos 2013-ban vette át a vezérigazgatói széket. Hogyan zajlott ez a folyamat?

Sz. M.:– Ákos fiam már egyetemistaként nagyon sokat bent volt a cégnél. Sokszor ment éjszakai műszakra a bérvágásokra, és ő maga is beállt a vágópálya mellé. Mindkét gyermekemmel szerencsém van, mert ugyanazokat az alapértékeket vallják, mint amit én hoztam apámtól: „Tanulj, mert a tudást nem veszik el! Dolgozz, mert előbb-utóbb meglesz az eredménye!” A generációváltás az egész világon probléma, nem mindenhol sikerül átadni a vezetést, én azonban szerencsés vagyok, mert mindkét gyermekem szeret és tud is dolgozni. Noha még aktívan részt veszek a cég életében, operatív dolgokba már nem szólok bele. Nálunk jól sikerült a generációváltás, az eredmények is ezt igazolják: fejlődünk, nemzetközi partnerünk pedig mintaként tekint cégcsoportunkra.

Ezek szerint a generációváltásra tudatosan készültek…

Sz. Á.: – Így van. Valamikor 2008-9 körül éreztük azt, hogy el kell kezdeni az erre való felkészülést. Édesapám fokozatosan adta át a felelősségi köröket, egyre nagyobb teret adott, és nemcsak dönteni, de hibázni is hagyott, majd azt is rám bízta, hogyan javítom ki, amit esetleg elrontottam. Tanácsot mindig mindenben adott, de sosem döntött helyettem. Aztán eljött a nap, amikor egy rendezvényen úgy mutatták be édesapámat: ő a Szabó Ákos apja. Ez nagy büszkeséggel töltötte el, mert azt érezte, jól sikerült a staféta átadása. 2013-ban vettem át a vezetést, s onnantól mind édesapám, mind a testvére, István azt mondták: innentől tiéd a végső szó!

Dóra, Ön hogy emlékszik vissza a generációváltásra?

Sz. D.: – Én már belecsöppentem ebbe, hiszen a bátyám már akkor vitte a hátán a céget, amikor én idejöttem dolgozni, úgyhogy ezt édesapámnak és Ákosnak kellett „lemeccselnie”. Apánk most is minden nap bejár a céghez, és láthatatlanul irányít. A nagyobb döntéseket megbeszéljük, de most már mi döntünk, Ő a háttérben marad. Hat éve dolgozom itt, s elmondhatom, hogy nagyon jól érzem itt magam. Nagy szabadságot kaptam, a paletta rendkívül színes, mindennap van új kihívás, így rengeteget tudok tanulni, tapasztalni.

Ákos nem úgy lett vezérigazgató, hogy egyszerűen beült édesapja székébe…

Sz. Á.: – Nagy hiba, ha valaki vérvonal szerint kapja meg a pozíciót. Én legalulról kezdtem: libát őriztem, állatot vágtam, takarmányt vásároltam, mert apámnak az volt az elve, hogy végig kell járnom a ranglétrát. Ezzel minden folyamatot megismertem, ami óriási tapasztalatot jelentett, s ez segített, hogy később, immár vezetőként jó döntéseket hozzak. Fontos szempont az is, hogy a kollégáknak is el kell fogadniuk a vezetőket, s ez csak úgy lehetséges, ha együtt emeljük meg a talicskát, s ha ők is azt látják, hogy akarunk és tudunk dolgozni. Ezekkel a tapasztalatokkal gazdagodva még jobban megszerettem ezt a munkát, ami a hivatásommá és a hobbimmá is vált egyben.

Miklós, nehéz volt átadni a stafétabotot?

Sz. M.: – Nem okozott traumát a váltás, hiszen tudtam: a saját gyermekeimnek adom tovább a vezetést, s a tulajdonviszonyok is a családban maradtak. Persze előfordul, hogy egy-két dolgot másként csinálnék, mint ők, de tudom tartani magam.

Dóra, melyik az a tulajdonsága, amely leginkább segíti abban, hogy sikeresen tevékenykedjen saját területén a Tranzit-Kerben?

Sz. D.: – Nekem a kitartás a legfőbb értékem, otthonról is ezt hozom. Vallom, hogy nem szabad feladni soha, hanem kitartóan menni kell előre.

Ön a Vállalható Üzleti Kultúráért nevű szervezet nagykövete is. Mi a feladata ebben a szerepben?

Sz. D.: – Az, hogy megmutassam: a vállalhatóság „menő”. Szervezetünkhöz olyan vállalatok csatlakoznak, amelyek hisznek abban, hogy lehet egyenesen, átláthatóan működni. A vállalhatóság arról szól, hogy akkor tudunk hosszú távon építkezi, ha win-win üzleti kapcsolatok jönnek létre. Sokan vagyunk ebben a közösségben, egyre jobban hallatjuk a hangunkat, s bízunk benne, hogy amit csinálunk, fenntartható.

Mi a sikeres generációváltás titka?

Sz. Á.: – Erre nincs forgatókönyv, ahány cég, ahány család, ahány generáció, annyi változat lehetséges. Ami viszont biztos, hogy a céget átadónak és a céget átvevőnek egyforma a felelőssége. Az átadónak sikeresen kell átadni a vállalatot, el kell tudnia engedni a kormányt, és fel kell készítenie az átvevőt, akinek pedig, ha úgy döntött szabad akaratából, hogy szeretné továbbvinni a vállalkozást, kötelessége arra felkészülni, és később lehető legjobb tudása szerint irányítani. //