Gazdaságpolitikai dilemmák

A GKI Gazdaságkutató Zrt.-nek az Erste Bank együttműködésével készült előrejelzése szerint a magyar gazdaság 2010-ben stagnálás körüli állapotban lesz, kilábalás, szerény növekedés a második félévben várható.A világválságból való kilábalás világszerte megkezdődött, de ennek sebessége bizonytalan, a folyamat törékeny. Az alacsony kapacitáskihasználtság korlátozza a beruházást, a még tovább romló foglalkoztatás – amely egyúttal minimalizálja a béremeléseket is – pedig akadályozza a lakossági fogyasztás emelkedését. A bankszektor átstrukturálása Európában még nem fejeződött be, a bizalom még nem állt teljesen vissza, így a hitelkínálat is szűkös. A költségvetési eszközökkel való keresletélénkítés is folytathatatlan, mindinkább napirendre kerül az államháztartási egyensúly romlásának megállítása, majd javítása.

A visszaesés Magyarországon hét negyedéve tart. 2009-ben a GDP 6,2 százalékkal, a fogyasztás 6,7 százalékkal, a beruházás 6,5 százalékkal esett, a készletek zuhantak. 2010-ben az ipar és az export már az I. negyedévben nő, a munkanélküliség és a fogyasztás-vissza-esés ekkor tetőzik. A II. félévben viszont már szerény növekedés lesz, s az infláció érdemben lassul. A folyó külső és belső egyensúly európai összehasonlításban kiváló lehet, az utóbbi még esetleges szerkezeti változásokhoz vállalt többletkiadások esetén is bőven az EU-átlag alatt tartható. A magyar gazdaság helyzetét elsősorban a világban és az EU-ban végbemenő globális változások határozzák meg, ezért a választások után megalakuló kormány hatása a 2010. évi gazdasági folyamatokra valószínűleg kisebb lesz az általában gondoltnál (miközben az azt követő időszakot már jelentősen befolyásolhatja). A következő kormány gazdaságpolitikája sem mehet szembe a nemzetközi pénzvilág és intézmények elvárásaival: szigorú fiskális és jövedelempolitikát kényszerül folytatni, s csökkenő külföldi, és előbb-utóbb mérséklődő államadósság-rátát eredményező pályán kell tartania az országot. Rövid távon inkább csak gesztusértékű változásokra – például sok részletkérdésen változtató, de a folyamatok fő vonalán nem módosító pótköltségvetésre – lehet számítani.

Talán járható egy evickélő, konfliktus-minimalizáló gazdaságpolitika is. Ez a viszonylag tartósan 4 százalék körüli – EU-összehasonlításban még évekig viszonylag kedvező – államháztartási hiányt az adócsökkentéssel, s az ehhez szükséges források minél kevesebb konfliktussal járó előteremtésével indokolná. E gazdaságpolitikában nagyobb szerepet kapna az a – a következő kormány retorikájában minden bizonnyal hangsúlyos – patrióta-etatista megközelítés is, amely a magyar kkv-szektor, a magyar gazdák és az állami cégek állami pénzeszközökkel való segítését jelentené.

Elvileg elképzelhető egy osztogató, az államháztartási hiányt és államadósságot megemelő, a nemzetközi szervezetekkel való nyílt konfrontációt vállaló gazdaságpolitika is, ez azonban már viszonylag rövid távon olyan következményekhez – leértékelődés, kamatemelés, magasabb infláció, tartós stagnálás, tőkemenekülés – vezetne, amelyek miatt erre reálisan nem lehet számítani.