Fenntartható fejlődés helyett fenntartható visszavonulásban kell gondolkodnunk? – A Lánchíd Klub vendége volt Hunyadi Mátyás ökológus

Napjaink környezeti kihívásainak megértéséhez hozzátartozik a tisztán látás a mai helyzettel kapcsolatban. Mit is jelentenek az 1,5-2-3-vagy akár több fokos hőmérséklet-változások?

A légköri szén-dioxid-koncentráció mértéke 2019-re elérte a 421 ppm értéket. Ez önmagában nem mond sokat, de abból kiindulva, hogy 1900 környékén és az azt megelőző évszázadokban ez az érték 260 és 280 ppm között mozgott, látszik, hogy mára 50%-kal nagyobb mennyiségű üvegházgáz koncentrálódott a légkörben. Leszögezhetjük, hogy a bolygó energia-egyensúlya napjainkra megborult és már gyakorlatilag nem elkerülhetők a hőmérséklet 1,5 fokos emelkedése miatt beinduló irreverzibilis változások.

A ma meghozott intézkedések 15-20 éves késésben vannak, ugyanis a bolygó 15 biológiai és ökológiai fordulópontjából már 5 esetében megközelíti az úgynevezett billenőpontot, amit elérve adekvát lépések nélkül rendkívül gyors összeomlás következhet be.

Nézzünk szembe a lehetséges forgatókönyvekkel

Az ENSZ COP27 Klímakonferencián Sharm El-Sheikhben csupán egy olyan szcenáriót fogalmazott meg 2100-ig, amelyben – ha teljesülnek a párizsi klímacélok –, akkor a globális hőmérséklet-emelkedés megfogható 1,5 fokban 1900-hoz képest. De mi történne, ha nem? Akkor négy olyan forgatókönyv következik, amelyben a következő lépcső valahol 1,5–1,8, majd 2–3 fok, és 3–4 fok között, majd ezt követően pedig 5 körül lesz. Ez utóbbi pedig már azt jelenti, hogy az emberi civilizáció lényegében a kipusztulás határára kerül. A 3–4 fokos hőmérséklet-emelkedés esetén sziget­szerű civilizációs területek maradnak, és nehéz megmondani, hogy a társadalmi és a gazdasági alrendszerek, mikrorendszerek működését milyen szinten és milyen erővel lehet majd fenntartani. Ebben a helyzetben az emberiség egy része, azaz a sérülékeny kontinenseken lakók jelentős része elpusztulhat.

Ne 2100-ban, 2030-ban gondolkodjunk!

A 2 és 3 fok közötti emelkedés azt jelenti, hogy a legsérülékenyebb országok és a vállalatok kezelhetetlen kihívásokkal szembesülnek majd, mert ezeknek a kockázatoknak a kezelésére nincsenek tervek. Az elmúlt 5-10 év eseményeit alapul véve, amikor valódi eredmények születtek a kibocsátáscsökkentés terén, lényegében a sárga szcenáriónak van realitása, hiszen a társadalmi-gazdasági rendszerek fenntartható fejlődéséhez továbbra is energiára van szükség. Amennyiben energiát vonunk el a rendszertől, akkor valamilyen mértékű összeomlást okozunk, tehát nem beszélhetünk fenntartható fejlődésről. Ez az energia jelenleg a globális energiamix szerint 85%-ban fosszilis hordozókkal biztosítható. Márpedig az üvegházgáz-kibocsátást 2030-ig olyan mennyiségben kellene csökkenteni, hogy ez az elkövetkező 7 évben jelentős energiaelvonással járna. Mivel a recessziót és az összeomlást mindenki el akarja kerülni, a rendszer működéséhez még több energia kell, ami folyamatosan növekvő kibocsátást eredményez.

A Notre Dame University világ legsérülékenyebb és legellenállóbb országainak listáján Magyarország (50.) az elmúlt években egyértelműen visszacsúszott (2019-ben még a 34. volt). Látni kell, hogy a Kárpát-medence kifejezetten sérülékeny terület: a 2000-es évek közepére az Alföld közepét, a Duna-Tisza közét kiszáradás fenyegeti, olyan félsivatagos területek alakulhatnak ki, mint amilyenek ma Izrael és Dél-Törökország területén vannak.

1,5 fok és következményei

2022-ben a globális GDP mintegy 100 000 milliárd dollár, amelynek 60 százalékát az EU, az USA, Japán és az OECD országok termelik. Ezekben az országokban nagyjából az alsó, a közép- és a felső-középosztály jelenti a masszív fogyasztó réteget és 700-800 millió főt tesznek ki. Ha ide soroljuk Kína és más fejlődésben lévő országok tehetősebb polgárait, akkor körülbelül 800-900 millió emberről beszélünk, tehát a Föld teljes lakosságának csupán a 10%-ról.

Kibocsátás terén más a helyzet: 2022-ben összesen 40 ezer milliárd tonna CO2-t bocsátott ki az emberi, ipari és társadalmi rendszerek működése, és 10 ezer milliárd egyéb más üvegház-gázt, amiben már a metánnak is jelentős szerepe van. A fejlett civilizáció azonban ennek csupán az egyharmadáért felelős közvetlenül, ők ugyanis a karbon-lábnyom nagy részét a fejletlenebb országokba exportálják azzal, hogy Mexikóban, Brazíliában, Kínában és Indiában stb. termeltetnek az Európai Unió és az Egyesült Államok polgárai számára. Az értéklánc teljes egészét véve tulajdonképpen ez a karbon-lábnyom a fejlett országok társadalmának működéséhez és a jóléti szolgáltatásokhoz kapcsolódik, a lakosság igényeinek kielégítése miatt kerül a levegőbe.

A kilátások nem sok jóval kecsegtetnek

Ahhoz, hogy az átlaghőmérséklet emelkedése ne haladja meg a 1,5 fokot, 2030-ra az évi 50 ezer milliárd tonna üvegházgáz-mennyiséget 30 ezerre kellene csökkenteni.

Praktikusan 2023-tól kezdve minden évben 8%-kal kellene csökkenteni a vállalatok karbonlábnyomát, és azon túl, hogy a jelenleg a levegőben lévő összes üvegházgáz-mennyiség egyharmadát ki kellene vonni, ezt a mennyiséget az elkövetkező 7 évben ki sem kellene engedni a légkörbe. A mai technológiai fejlettség szintjén viszont nincs megoldás arra, hogy a légkörből olcsón ki tudjuk vonni a CO2-t, és a különböző, eredménnyel kecsegtető bolygómérnöki megoldásokat sem próbálták még ki a gyakorlatban. További gondot jelent, hogy ezeknek a működéséhez az energiát csupán a mai energiamixből kiindulva, döntő többségében fosszilis energiahordozókra támaszkodva tudjuk megoldani. Tehát egyik oldalon kivonunk, zöldülünk, a másik oldalon pedig azokat az eszközöket, amelyeket ehhez létre kell hoznunk, fosszilis energiával állítjuk elő.

Még a természetben megtalálható folyamatok okán legújabban zöldnek nyilvánított atomenergia esetében is az a probléma, hogy az infrastruktúra létrehozása, működtetése és a hulladék feldolgozása hatalmas karbonlábnyomot eredményez. Csakúgy, mint a feltörekvő országokban épített legolcsóbb szénerőműveké, amelyek az építési karbonlábnyomon túl a működési emisszió miatt elsődleges hátráltatói a klímacélok elérésének.

Az elkövetkező években minden valószínűség szerint jelentős mértékben növekedni fog a környezetterhelés ahelyett, hogy csökkenne, és látva a folyamatokat, a 1,5 fokos klímacél jó eséllyel már 2030-ban megbukhat.

Fenntartható fejlődés helyett fenntartható visszavonulás

Mindezeket figyelembe véve és tekintettel az ún. Seneca-effektusra, melynek lényege, hogy a billenőpontokat elérve az ökológiai rendszerekre a látványos és gyors összeomlás jellemző, James Lovelockot idézve azt mondhatjuk, hogy

Ez azt jelenti a vállalati működésre vonatkoztatva, hogy egyszerűen a tulajdonosoknak tudomásul kell venniük, milyen utak állnak előttük. Dönthetnek úgy, hogy az árbevételük egyre nagyobb részét költik innovációra, olyan klímával és adaptációval kapcsolatos új szemléletmód és technológia meghonosítására, amely növeli fenntarthatóságuk esélyeit. Ez bizony a profitabilitásukat csökkenteni fogja. Felvállalhatják, hogy elsősorban nem a növekedés lesz a legfontosabb cél ,és a részvényeseknek mondhatják azt, hogy aki 10 év múlva is működni szeretne, annak most kell olyan intézkedéseket bevezetnie, amelyek költséget jelentenek annak érdekében, hogy meg tudja őrizni a pozícióját.

Az a növekedésorientált világ, ami az elmúlt 300 évet a gazdaság egészére nézve jellemezte, nagy valószínűséggel nem fog visszatérni.

Mit tudunk tenni ebben a helyzetben?

Betartani az EU idevonatkozó előírásait és egyéni, közösségi, vállalati szinten csökkenteni a karbonlábnyomunkat. Folyamatosan mérni a közvetlen és közvetett klímakockázatainkat, és valószínűségi forgatókönyvek mentén cselekvési programokat kidolgozni. Befolyással lenni az egyéni és közösségi fogyasztói szokásokra. Hatni a politikai és gazdasági döntéshozókra. Részt venni az ökotudatos brandek kialakításában. //

A cikk a Trade magazin 2023.2-3. számában olvasható