Fajkihalás a szomszédban – Az állat- és növényvilág pusztulása minden országban jelen van

A legutóbbi felmérések szerint Magyarországon a közösségi jelentőségű fajok – azok az állat- és növényfajok, amelyek megőrzése különösen fontos az Európai Unió szempontjából, mivel veszélyeztetettek, sérülékenyek, ritkák vagy csak egy adott térségre jellemzők – 65%-ának a helyzete kedvezőtlen vagy rossz. Az elevenszülő gyík, a kaszpi haragossikló, a lápi póc, a magyar szöcskeegér vagy a délvidéki földikutya csak néhány példa azokra a fajokra, amelyeknek a teljes hazai állománya eltűnésével fenyeget a közeljövő. Nehéz teljes körű képet kapni a fajkihalásról: a Vizzu adatvizualizációjával készült történetünkben megmutatjuk, hogy milyen skálán helyezkedik el az egyes fajok kihalásának kockázata, a fajok kiértékelésének változása. Ugyanis a Föld élőlényeinek nagy részét bár még nem is ismerjük, de már veszélyben lehetnek. Adatvizualizációnk a Természetvédelmi Világszövetség (IUCN) Vörös Listájának kutatása alapján készült, mely kihangsúlyozza: leginkább a növényvilágot fenyegeti kihalás; a zárvatermők vezetik a sort, ezt követik a halak, a rovarok, a madarak és a hüllők. A legveszélyeztetettebb gerincesek a kétéltűek, őket követik az emlősök és a hüllők. A növény- és állatvilágunk drasztikus változásával, átalakulásával pedig az járhat, hogy a biodiverzitás csökkenése valószínűleg gyorsabb és nagyobb volumenű, mint gondoljuk.

Amit biztosan tudunk és a jelenünk: az emberi behatásoknak köszönhetően már a kihalt fajok között tartunk számon többek között egy olyan vízicsigafajt, amelyik csak egy kőhajításnyira a magyar határtól, egy Nagyvárad közeli tóban élt egészen 2014-ig. Kizárólag a Nagyváradhoz közeli püspökfürdői Pece-tóban élt a bordás homorcsa, amelyet egy melegvizű forrás táplált, ezért a víz egész évben langyos volt. A faj itt helyben alakult ki, és a természetes elterjedési területe az egész világon egyedül ez a kisméretű tó volt.

A bordás homorcsa egészen a múlt század végéig nagy számban fordult elő a tóban, de utána az egyedszám jelentős csökkenést mutatott, melynek fő oka az élőhelyet ért zavarás és a növekvő szennyezés volt. Ezzel párhuzamosan a tó vízszintje is csökkenni kezdett, ahogy a környéken egyre több nyaraló, szálloda és fürdő épült, ezek közül pedig többen is a felszín alatti rétegből kinyert melegvizet használták fűtésre és a medencék feltöltésére. Ezek a vízkivételek részben a hatóságok tudtával és beleegyezésével, részben illegálisan történtek. A tó haldoklása a benne élő fajok sorsát is meghatározta. Bár a kutatók a kiszáradás előtt a tóban élő halakból és a csigákból is „kimentettek” több példányt azzal a céllal, hogy fogságban szaporítják, majd miután az élőhely újra jó állapotba kerül, visszaeresztik őket. A kutatók erőfeszítései azonban a bordás homorcsa esetén nem jártak sikerrel, a fogságban szaporítás kudarcot vallott, és nem tudták megmenteni a fajt a kihalástól.

„A jelenleg zajló fajkihalási hullám csupán egyike azoknak a súlyos problémáknak, amelyekben az ember okozta globális környezeti válság testet ölt. A talaj termőképességének drasztikus csökkenése, a vízkészletek válsága, a klímaváltozással összefüggő egészségügyi kockázatok növekedése és az élőhelyek pusztulása mind ugyanennek a válságnak más-más megnyilvánulásai”

– mondta Fehér Zoltán, a WWF Magyarország természetvédelmi vezetője.

A fajok eltűnésének közvetlen ökológiai hatásai sokszor nem azonnal érzékelhetők, ezért sokan hajlamosak alábecsülni jelentőségüket. Pedig a fajkihalásokra nem elszigetelt eseményként, hanem következményként kell tekintenünk – annak következményeként, ahogyan mi, emberek bánunk a természettel és a természeti erőforrásokkal.

Ahogy a jelenlegi társadalmi-gazdasági rendszer használja a természeti erőforrásokat, az nem fenntartható, ami az ökoszisztéma működésében komoly diszfunkciókhoz vezet. A nem megfelelő működésnek látható jelei vannak már most, de ha így folytatjuk, akkor ennél csak súlyosabb lesz. Ilyen diszfunkció például a talajok termőképességének rohamos leromlása, a vízzel kapcsolatos problémák – többek között az aszályok és villámárvizek – súlyosbodása, a környezetszennyezés miatt és a klímaváltozás következtében fokozódó egészségügyi kockázatok, valamint a természetes élőhelyek állapotának romlása.

„A Pece-tó története sajnos nagyon jól példázza, hogyan vezet a természet mohó és kontrollálatlan kizsákmányolása végleges, visszafordíthatatlan veszteségekhez” – tette hozzá Fehér Zoltán.

A homorcsa kihalása rámutat arra, hogy Magyarországon és a közvetlen szomszédságában is érintettek lehetnek a vadon élő fajok populációi, és a homorcsa szomorú története azt is megmutatja, hogy a természeti erőforrások fenntarthatatlan használata hogyan vezethet fajok kihalásáig. Számos eset igazolja, hogy egy élőhely túlhasználata, elszennyezése, zavarása, tönkretétele az ott élő populációk megritkulását, eltűnését, az eredeti életközösség megváltozását, elszegényedését okozta. A homorcsa esete itt annyiban más, hogy mivel ez a faj csak ezen az élőhelyen fordult elő, itt nem csak egy faj egyik populációja tűnt el, hanem az egyetlen.

A WWF 2024-es Élő Bolygó Jelentése szerint a megfigyelt vadon élő gerinces fajok populációi 1970 és 2020 között, mindössze 50 év alatt drámai mértékben, átlagosan 73%-kal fogyatkoztak meg. Földünk kritikus fordulópontokhoz közeledik, a természet pusztulása és az élőhelyek eltűnése pedig tovább fokozza sérülékenységünket a klímaváltozással szemben. A Természetvédelmi Világszövetség 927 kihalt és további 81 vadon kihalt fajt tart nyilván. De a valóság ennél minden bizonnyal sokkal rosszabb, hiszen az IUCN a szigorú protokollja szerint csak akkor nyilvánít egy fajt végérvényesen kihaltnak, ha erősen megalapozott az a feltételezés, hogy a faj utolsó élő példánya is elpusztult. Kistestű, rejtett életmódú és különösen a világ eldugott részein élő fajok esetében szinte lehetetlen megmondani, hogy mikor következik be ez a pillanat. Így a kihalási események többsége sokáig rejtve marad, és a rég kihalt fajok évtizedekkel a tényleges kihalásuk után kerülnek fel „hivatalosan” a listára.