Dr. Pogátsa Zoltán a magyar gazdaság állapotáról: Sem aranykor, sem apokalipszis

A cikk a Trade magazin 2025/8-9. lapszámában olvasható.

Dr. Pogátsa Zoltán
közgazdász, szociológus,
habilitált egyetemi docens

A magyar gazdaság komoly kihívásokkal küzd, de működőképes, fundamentálisan nem fenyegeti összeomlás. A közgazdász szerint a fő kockázat nem a számokban, hanem a narratívákban rejlik: a túlzó, drámai üzenetek rontják a gazdaság szereplőinek várakozásait, és önbeteljesítővé válhatnak. A feladat tehát nem a válságvizionálás, hanem a realitásokra épülő pályakorrekció: megalapozott stratégiai döntésekre van szükség, különösen ott, ahol ma a legnagyobb a lemaradás mutatkozik – a termelékenység, a tudásalapú gazdaság, a belső fogyasztás és a humántőke-fejlesztés területén.

Foglalkoztatás igen, termelékenység nem

Az elmúlt évtized egyik kiemelkedő eredménye, hogy Magyarországon közel egymillió új munkahely jött létre – ez EU-szinten is figyelemre méltó. Ugyanakkor ez a növekedés extenzív típusú volt: több ember dolgozik, de nem termelünk arányosan többet.

A termelékenység – az egy munkaórára jutó hozzáadott érték – 2010 és 2016 között gyakorlatilag stagnált, csak ezt követően kezdett enyhén emelkedni. A kormány szerint ez már az intenzív növekedés jele, ám Pogátsa Zoltán szerint önmagában ez nem elég: a versenytársak ennél gyorsabban fejlődnek.

A valódi kérdés tehát nem az, hogy nő-e a termelékenység, hanem hogy kihez képest – és itt Magyarország relatív pozíciója változatlan maradt. A növekedés szerkezete így továbbra sem elégséges a felzárkózáshoz.

Hol állunk a globális értékláncban?

Pogátsa Zoltán szerint a magyar gazdaság strukturális problémája, hogy az értéklánc alacsony hozzáadott értékű szakaszaiban helyezkedik el – jellemzően összeszerelés, logisztika, alacsony képzettségű munka.

A közgazdasági „mosolygörbe” szerint a legnagyobb profitráta és tudásintenzitás a K+F, dizájn, márkaépítés és marketing területein jelentkezik. Ezzel szemben a középső szakaszban (összeszerelés) alacsony a bérezés, nagy a helyettesíthetőség, és erős kockázatot jelent a robotizáció.

Míg pl. Tajvan félvezetőipara ultraibolya fotolitográfiára épül, Magyarország vitái az akkumulátor- és autóipar hozzáadott értékéről ebben az összevetésben másodlagosak. Pogátsa Zoltán szerint hazánk nem tört ki a középső csapdából, miközben a globális különbségek rohamosan nőnek.

A versenyképességhez olyan gazdaságfejlesztési irányokra lenne szükség, amelyek a lánc magas értékű végpontjai felé mozdítják el az ország ipari szerkezetét. Enélkül a felzárkózás illúzió marad.

Elvesztegetett másfél évtized

Bár a magyar GDP és termelékenység abszolút értékben nőtt, az EU-átlaghoz viszonyított pozíciónk 2010 és 2022 között gyakorlatilag nem változott: a termelékenységi szint 75%-ról indult, és 12 év után is ugyanott tartunk.

Ezzel szemben Románia 55%-ról 81%-ra, Lengyelország pedig 70%-ról a cseh szintre (kb. 85%) emelkedett. A felzárkózás itt nemcsak gazdasági, hanem látható: új infrastruktúra, gyorsvasutak, modern repülőterek, élhetőbb városok.

A magyar relatív lemaradás oka a szakember szerint a humántőke- és infrastruktúra-fejlesztés tartós alulfinanszírozása. Ez a stagnálás nem tragédia, de stratégiai szempontból: komoly versenyképességi kockázat.

A középosztály torz szerkezete is akadály: vásárlóerő-paritáson számolva a magyar lakosság alsó 60–70%-a nem éri el az EU-s középosztály szintjét, így nem képes a gazdaságot belső kereslettel húzni.

Miért nem fogyasztanak a magyarok?

Bár a hivatalos statisztikák reálbér-növekedést mutatnak, a lakossági fogyasztás súlya a GDP-ben közel 70%-ról 60% alá csökkent. Pogátsa Zoltán szerint ez nem ellentmondás, hanem logikus következménye a magyar jövedelemszerkezetnek.

A lakosság alsó 60–70%-a nem tekinthető középosztálynak európai értelemben – vásárlóerejük elmarad az EU-átlagtól, megtakarításuk alig van, a mindennapi költéseiket az inflációs sokk teljesen felőrölte. A 2022–2023-as időszakban az EU legmagasabb élelmiszerár-emelkedése (közel 50%) és a lakásbérleti díjak drasztikus növekedése különösen sújtotta az alsó jövedelmi deciliseket.

Miközben a leggazdagabb 10% valóban profitált a magas kamatozású állampapírokból, a társadalom többségének nem volt lehetősége ilyen eszközökhöz nyúlni. Ez a réteg – reálisan mérlegelve jövőbeli kiadásait – óvatos, és visszafogja a fogyasztást, ami tartósan alacsony belső kereslethez vezet.

Nem az államadósság mértéke, hanem a kamata a gond

Pogátsa Zoltán szerint a magyar államadósság – amely évek óta a GDP 80% körül mozog – nem kiugró nemzetközi összehasonlításban. A fejlett országok átlaga 100% fölött van, Japáné 235%, az USA-é is háromjegyű. A probléma tehát nem a volumen, hanem az, hogy a törlesztés kamatköltsége aránytalanul magas.

A 2022-es inflációs sokkra adott jegybanki reakcióként az alapkamatot 18%-ra emelték, amivel Magyarország a világ 11 legmagasabb kamatszinttel rendelkező országa közé került – többnyire háborús vagy összeomlott gazdaságok társaságában. Ennek következtében a költségvetés kiadásainak 5%-a kamatfizetésre megy el – ez megegyezik az oktatásra vagy egészségügyre fordított kiadásokkal.

A magas kamatszint gátolja a hitelezést: piaci alapon szinte lehetetlen vállalati hitelt felvenni, az államnak kell kompenzálni kamattámogatással (pl. Széchenyi Kártya, Eximbank). Ez azonban nem „magasnyomású gazdaság”, hanem tartós piaci zavar.

Humántőke: a lemaradás fő oka

A magyar gazdaság relatív leszakadásának fő oka nem a külső környezet vagy a fiskális egyensúly, hanem a humántőke tartós alulfinanszírozottsága – hangsúlyozta Pogátsa Zoltán. Bár Magyarország GDP-arányosan nagyjából annyit költ oktatásra, mint az EU-átlag (5%), a források jelentős része infrastrukturális beruházásokra – például kampuszbővítésekre – megy el, nem a tanári bérekre vagy a tartalmi fejlesztésre. Ennek következtében a pedagógusbérek az EU legalacsonyabbjai közé tartoznak, a tanulói teljesítményt mutató PISA-eredmények gyengék, és a nyelvtudás szintje is az utolsó helyen áll az Unióban.

Az egészségügyben hasonló a kép: a magyar állam mindössze a GDP 4%-át fordítja egészségügyre, szemben az EU 7–8%-os, vagy az osztrák 12%-os arányával. A hazai lakosság egészségi állapota ennek megfelelően nem a visegrádi, hanem a balkáni országok szintjét idézi. Ráadásul a szociálpolitikai ráfordítások is elmaradnak az EU-átlagtól: míg uniós szinten ez 20% körül alakul, Magyarországon csupán 12%.

Pogátsa Zoltán szerint önmagában a jó iskola sem elég, ha a diákok olyan közegből érkeznek, ahol éhezés, hideg és szociális kilátástalanság uralkodik. Éppen ezért a tartós felzárkózáshoz nem elég új ipari beruházásokat hozni – valódi kitörést csak a humántőkébe, tudásba és innovációba fektető stratégia hozhat. A szakember úgy véli, Magyarország számára ez nem opció, hanem feltétel: csak így kerülhetünk ki a közepes fejlettség csapdájából, és válhatunk önállóan is értékteremtő gazdasággá.

Az előadás záró üzenete egyértelmű volt: a magyar gazdaság nem strukturális összeomlás, hanem stratégiai irányváltás hiánya miatt marad le. A relatív pozícióromlás oka nem a rossz időzítés vagy geopolitikai környezet, hanem az, hogy a növekedés tartósan nem termel elég magas hozzáadott értéket.