Divatipar: mi történik a ruháinkkal, mielőtt és miután megvesszük őket?

De mi történik azokkal a ruhákkal, amelyek nem találnak gazdára? És milyen alternatívák jelennek meg a fast fashion túlfogyasztásával szemben?

A divatpiramis alján: turkálók, adományboltok, garázsvásárok

Az olcsóbb, használt ruházati termékeket kínáló üzletek, mint a turkálók és vintage boltok, ma kevésbé népszerűek, mint tíz éve. A járvány alatt sok bolt bezárt, a fennmaradók pedig – különösen Budapesten – jelentősen emelték áraikat. Így a kilós rendszerből választott póló is majdnem annyiba kerül, mint egy új, olcsóbb darab.

Új trendként jelentek meg az adományboltok, amelyek valóban alacsony áron kínálnak ruhát, kabátot, estélyit, sőt, porceláncsészét is. Ezek fenntartható alternatívát nyújtanak, hiszen már meglévő darabokat juttatnak új tulajdonoshoz. Ugyanide sorolhatók a barátnős ruhacserék és a garázsvásárok, amelyek szintén segítik a textilhulladék csökkentését.

A plázák trükkjei: illúziók és utóéletek

A nagy márkák ma már kéthetente „újrendezik” boltjaikat: sokszor ugyanazok a ruhák kerülnek máshová, vagy éppen másik boltba, hogy a visszatérő vásárló újdonságnak érezze. A szezonkezdeti akciók szinte beépültek az árképzésbe.

Ha még így sem kelnek el a darabok, jellemző, hogy a vidéki és fővárosi üzletek között vándorol a készlet. Végső esetben a felesleg a volt szocialista országok boltjaiba kerül, adományként továbbítják – vagy épp Afrikába szállítják. Ugyanakkor fontos tudni: ugyanaz a márka nyugaton gyakran jobb minőséget és aktuálisabb dizájnt kínál, mint nálunk.

Klasszikus butikok és a méretprobléma

A fővárosban egyre kevesebb a hagyományos értelemben vett butik, ahol elegánsabb, időtállóbb darabokat árulnak. Ezek főként középkorú, tehetősebb nőket céloznak. A klasszikus szabású blézerek és szövetszoknyák viszont sokszor nem veszik figyelembe a változatos testalkatokat: a szabványos 42-es méret egyforma hosszúságú szoknyát és mellbőséget jelent – ami a gyakorlatban ritkán ideális.

A kortárs divattervezők – kevesebb csillogás, szűkebb kör

Míg a 2000-es évek elején Zoób Kati vagy Náray Tamás divatbemutatói társasági eseménynek számítottak, ma kevesebben ismerik a tehetséges utódokat, mint a Nanushkát, Daalarnát vagy Tomcsányit. Nem a kreativitás hiánya miatt – sokkal inkább a rétegszűkülés az oka. A hazai dizájnermárkák vevőköre jómódú, szűk értelmiségi réteg, így a láthatóságuk is korlátozottabb.

Fenntarthatóság vagy marketing?

A fenntarthatóság jelszava ma mindenhol felbukkan, de itthon egyelőre sokak számára nem szempont. A mélyszegénységben élő több mint egymillió ember számára nem prioritás a környezetvédelem – és a középkorú vidéki lakosság is többnyire csak különleges alkalmakra vásárol új ruhát.

Vannak azonban példamutató tervezők: Majoros Zita újrahasznosított anyagokkal dolgozik, Tomcsányi Dóri szintén a tudatosság jegyében alkot, Szilágyi Andrea pedig lebomló, vegán cipőket készít biomasszával fűtött műhelyében.

Fast fashion a szeméttelepen?

Bár néhány világmárka már visszaveszi a használt ruhákat újrahasznosításra, sok termék még mindig Pakisztánban készül filléres munkabérért, és végül égetőben végzi. A gyártás és szállítás hatalmas víz- és energiapazarlással jár. Egyes elemzések szerint, ha nem mérsékeljük fogyasztásunkat – különösen a ruházkodás terén –, hamarosan a textilhulladékban fogunk fuldokolni.

Bérlés, javítás, tudatosság

Nyugaton már elterjedt a ruha- és táskakölcsönzés, nálunk ez a trend még gyerekcipőben jár. Viszont egyre többen vásárolnak online használt holmit, sőt, egyes divatlapok már azt javasolják: tanuljunk meg varrni, javítani – így növelhetjük ruháink élettartamát.

Luxus és presztízs – a piramis csúcsa

A divat csúcsán ott a luxus. Az Andrássy úti butikokat nem feltétlenül a napi forgalom tartja el, hanem a nemzetközi jelenlét presztízse. A milliárdos vásárlók akár Párizsba is utaznak egy-egy darabért – vagy az egész kollekciót házhoz szállíttatják.