Aki válaszol:

Éder Tamás, elnök, ÉFOSZMindenekelőtt azt kell lefektetnünk, hogy a magyar élelmiszeripar gazdálkodását nehezítő körülmények jelentős része megegyezik azokkal, melyek a gazdaság más ágazataiban tevékenykedő vállalkozások kapcsán is rendszeresen felmerülnek. A nemzetközi versenyképességet rontó magas adó- és járulékterhek, a lassú és nehézkes bürokrácia, a feketegazdaság jelentős és nem csökkenő szerepe, az állandóan változó szabályozórendszer és a szélsőséges árfolyamhullámzást bemutató nemzeti valuta csak néhány a legfontosabbak közül. Az elmúlt hónapok globális pénzügyi krízise ugyanakkor olyan új problémákat is felvetett, mint a finanszírozási források megdrágulása, illetve egyes cégek számára azok teljes elapadása.
Az élelmiszeripar e tekintetben kiemelten sérülékenynek számít. Ennek legfontosabb okai az elmúlt éveket jellemző alacsony jövedelmezőségben keresendők (2007-ben az ágazat árbevétel-arányos eredménye 1% alatt volt, és az előzetes 2008-as adatok is hasonlóan szomorú képet festenek), valamint abban, hogy a legtöbb élelmiszer-ipari ágazatnál a termelés ciklikusságából fakadóan, a költségek és a bevételek egymástól lényegesen eltérő időpontban merülnek fel, ami külső forrásbevonást tesz szükségessé.
A kérdés tehát valóban rendkívül aktuális, de veszem a bátorságot, és a válaszomban egy kissé eltérnék az abban meghatározott iránytól. Azt gondolom ugyanis, hogy rövid távon nem is az adósságspirálba való kerülés a legnagyobb félelme az élelmiszer-ipari társaságok többségének, hanem az, hogy nem jutnak hozzá a szükséges finanszírozási forrásokhoz. Tartós üzleti partneri kapcsolatban lévő élelmiszer-ipari cégek kerültek és kerülnek ma is abba a helyzetbe, hogy finanszírozó bankjaik új források nyújtásától teljesen elzárkóznak, és még a hitelmegújításokkal kapcsolatos döntéshozatal is rendkívül meghosszabbodott.
Ha mégis pozitív döntés születne, úgy a forrás költségének emelkedése az, amivel a társaságok szembesülnek. A jegybanki alapkamat növelése értelemszerűen egyébként is jelentősen megemelte a forinthitel kamatait, míg az euróban vagy svájci frankban való hitelek a forint gyengülése okán válnak mind drágábbá a vállalkozások számára. Márpedig a korábban említett rendkívül alacsony gazdálkodási eredményesség okán, a finanszírozás költségeinek növekedése gyakorlatilag azt eredményezheti, hogy az élelmiszer-ipari társaságok közül sok, a jelenlegi „gyakorlatilag nullás” jövedelmezőségi szintről átcsúszik a veszteséges sávba. Ez tovább csökkenti a bankok finanszírozási hajlandóságát.
A probléma nyilvánvalóan összetett megoldást igényel, de az biztosan állítható, hogy a külső finanszírozás megkönnyítése és költségeinek csökkentése a gazdaság más ágazatait is mindinkább gúzsba kötő, magas jegybanki alapkamat jelentős visszavágását elengedhetetlenné teszi. Ezzel párhuzamosan, a különböző kormányzati vezetőktől az elmúlt időszakban sokszor hallott, kedvezményes és állami garantált hitelprogramok mind szélesebb körben való megindítása is szükséges lenne, a mind kritikusabbá váló hitelszűke oldására.
Én személy szerint azok táborát erősítem, akik az ERM, majd az eurózónához való minél előbbi csatlakozásunkat rendkívül fontosnak tartják, hiszen a költségvetés jelenlegi helyzete mellett semmiféle érdemi hasznossággal nem bír a zónán kívüli lét. A „eurózónán” belül lényegesen alacsonyabb kamatok mellett lehet hozzájutni a külső forrásokhoz (nem is beszélve az árfolyamkockázatokból fakadó többletköltségek eltűnéséről), ami a gazdálkodás eredményességének javulását éppúgy segíti, mint az adósságspirálba való bekerülés veszélyének elkerülését.
Röviden összefoglalva tehát azt válaszolom a – saját magam által némileg módosított – kérdésre, hogy a sokszor beharangozott és elsősorban EU-források átcsoportosításán alapuló gazdaságélénkítő programok mielőbbi elindítása, annak keretei között az élelmiszer-ipari cégek számára is kedvezményes források nyújtása alapvető szükséglet csakúgy, mint azon gazdaságpolitikai lépések felgyorsítása, amely közelebb visz minket az euró bevezetéséhez.

Pár­be­széd ro­va­tunk fő cél­ja, hogy ak­tu­á­lis kér­dé­sek­ről kér­dez­zék a szak­ma ne­ves kép­vi­se­lői egy­mást. A kö­vet­ke­ző szám­ban Éder Tamás te­szi fel kér­dé­sét.