A „félelem” bére

„Stresszes időket élünk! Egy merő stressz az életem, amióta …! – hallom egyre gyakrabban ismerőseimtől, vállalati vezetőktől, értékesítőktől. Ma, a még megszokottnál is hektikusabb és összetettebb körülmények között világos: tennünk kell azért, hogy megbirkózzunk a nagyobb nyomással, az egyre bonyolultabb és nehezebb munkahelyi helyzetekkel.„Általános és ugyanakkor téves az a közvélekedés, mely szerint a munkahelyeken jelentkező stressz szükségszerű és elkerülhetetlen velejárója a munkának. Ez az alapállás teljesen hamis és félrevezető, a stressz egyetlen forrása ugyanis minden esetben maga az ember, és nem a munka, amit végez…” – mondja Tarr Bence László kultúrantropológus barátom, akit a tavaly őszi konferencián hallhattunk, és aki a GROW-csoport tanácsadó-trénereként rendszeresen tart stresszoldó és stresszkezelő csoportfoglalkozásokat. A szakember véleményére adok, és azzal a tapasztalatával, hogy a vállalati közegben dolgozók „tömegei” egyre nagyobb teret engednek a rajtuk elhatalmasodó félelmeknek, aggodalmaknak és elbizonytalanodásnak, divatos szóval élve, a stressznek, sajnos egyet kell értenem. Ezért is szeretném, ha elolvasnák Tarr Bence László e témáról szóló – a rovat terjedelméhez igazított – írását:

Mi is a stressz?
A stressz kifejezés gyűjtőfogalom, amely számtalan, akár egymásnak teljesen ellentmondó érzelmet is takarhat. Negatív formájában, amit distressznek nevezünk, jelenthet félelmet, aggodalmat, dühöt, haragot, bánatot, szomorúságot, kétségbeesettséget stb. Pozitív formájában, amit eustressznek nevezünk, takarhat izgatottságot, tettvágyat, feldobottságot, küzdésvágyat, bizonyításkényszert, örömet stb.
Munkahelyi kontextusban a stressz szót mégis negatív töltettel használjuk. Amikor egy munkahelyen valaki fél egy feladattól, mert úgy érzi, meghaladja a képességeit, ezt gyakran még önmagának sem ismeri be. Ahelyett, hogy nyíltan kimondaná: „félek”, egy helyettesítő „érzelemmel”, a stresszel kendőzi valódi érzéseit. Százszor könnyebben hangzik el a „stresszes vagyok” kifejezés, mint az, hogy „haragszom a főnökömre”, „aggódom, hogy nem leszek kész” stb. A stressz divatszó, amivel fejletlen érzelmi kifejezőkészségünket leplezzük.

A kényelmi övezeten kívül
Divatos kifejezés a „stresszhelyzet” is. Mintha lennének olyan helyzetek, amik önmagukban véve stresszesek lennének! Vannak, akiknek teljesen hétköznapi helyzet egy repülőgépből kiugrani, felmászni egy daru irányítófülkéjébe, bemászni egy sötét barlangi járat szűk nyílásán, míg a legtöbb ember ezekben a helyzetekben komoly stresszhatásnak lenne kitéve. A stresszhatást nem maga a helyzet okozza, hanem az, hogy ezek a helyzetek kívül esnek a legtöbb ember kényelmi övezetén, idegen szóval a komfortzónáján. Amíg valakinek csupán a megszokott környezetében, a már ismert helyzetekben kell helytállnia, nem jelentkezik stresszhatás. Elég azonban egy aprócska lépés kifelé az ismert helyzetekből ahhoz, hogy az idegen- vagy új helyzettel együtt járó kockázat stresszhatással legyen ránk. Minél nagyobbnak gondoljuk az ismeretlen helyzettel járó kockázatot, annál inkább „stresszeljük” magunkat vele. A kezelhetetlen mértékű kockázatot pedig egyszerűen veszélynek érezzük, és a veszélyérzet a stressz legnagyobb forrása.

Sorskönyvi parancsok
Mindezzel együtt a munkahelyi stresszfak-torok csak közvetett okai a stresszérzet-nek. Ezek valódi okaiként sokkal mélyebb rétegek felelősek, például olyan belső parancsolatok, amelyeket gyermekkorunkban neveltek belénk. A leggyakoribb öt ilyen belső program a „Légy tökéletes!”, „Szerezz örömet!”, „Bírd ki!”, „Tégy erőfeszítést!” és a „Siess!”. Azok az emberek, akik gyerekkorukban megkapták, mondjuk, a „Légy tökéletes!” parancsot, felnőtt korukban könnyen maximalistákká válhatnak. Sok időt pazarolnak a részletek kidolgozásával, és nem merik beismerni, ha nem tudnak valamit megcsinálni. Nehezen dolgozzák fel a kudarcaikat és az esetleges sikertelenséget. Nekik a legkisebb kockázatú feladatok is stresszt jelentenek.
Hasonlóan nagy terhet jelent a többi sorskönyvi parancs is: A „Szerezz örömet!” embere: ő úgy érzi, csak akkor felel meg környezetének, ha mindenre igent mond, s így rendre túlvállalja magát.
A „Bírd ki!” embere mindig mindent magára vesz, sose szól, ha segítségre lenne szüksége, és saját problémáit sem veszi tudomásul.
A „Tégy erőfeszítést!” embere leragad az állandó próbálkozás szintjén anélkül, hogy bármilyen eredményt produkálna.
A „Siess!” embere pedig mindig túlfeszített tempót diktál magának és környezetének, rendszerint alábecsülve a feladatok elvégzéséhez szükséges időt.

A munkahelyi stressz fantomja
Valójában a munkahelyi környezetben semennyivel sincs több stresszforrás, mint bármilyen más közegben. Sőt az igazság az, hogy a stresszorok kizárólag a saját fejünkben léteznek!
Hogy mit látunk vagy gondolunk kockázatos helyzetnek vagy veszélyforrásnak, kizárólag saját képességeink tükrében dönthető el. Aki reális énképpel bír, akinek egészséges az önbecsülése, és ezáltal kellően magabiztos, szükségszerűen nem is találkozik negatív stressz-helyzetekkel munkahelyi kontextusban. Az esetleges nehezebb feladatokat, nehezen kezelhető embereket képes kihívásként, ösztönző erőként megélni, amely által tágíthatja kényelmi övezetét, szélesítheti eszköztárát, fejlesztheti képességeit. A stresszmentesség záloga valójában az önismeret, ezáltal az önelfogadás és végső soron az egészséges énszeretet.

Gyakorlati tanácsok
Noha a fentiek igazságát sokan belátják, mégis jó néhányan maradnak tanácstalanok azt illetően, hogy miképpen legyenek kiegyensúlyozottabbak, magabiztosabbak. A legfontosabb tanács: tegyél valamit! Bármit! Azután már megláthatod, hogy működik-e… A legtöbb stresszhatás alatt álló embert ugyanis a magatehetetlenség érzete köti gúzsba. Úgy érzik, nem tehetnek semmit, hogy a helyzetükön változtassanak. Ettől a cselekvésképtelenségtől kell elsősorban megszabadulni! Ahhoz viszont, hogy kellő tetterővel és cselekvőképességgel bírjon valaki, szüksége van a lehető legtöbb energiára. Ezért érdemes valamilyen egyszerű és mindenekelőtt rendszeres regeneráló és energiagyűjtő, vagy egyszerűen csak relaxációs gyakorlatot beépíteni a mindennapok életvitelébe. Napi tizenöt perc tai-csi, jóga vagy bármilyen autogén relaxációs technika elegendő energiát halmoz fel ahhoz, hogy legyen erőnk cselekedni!
A változtatás pedig minden esetben eredményt hoz!
A valódi változáshoz és a hosszú távú stresszmentes élethez viszont a változtatásba és a tett erejébe vetett hiten túl még egyvalami kell: tudni azt, hogy a világon semmi sem történik saját beleegyezésünk és hozzájárulásunk nélkül. Mi magunk állunk bele minden helyzetbe! Azért, hogy tanuljunk belőle, hogy gondját viseljük a magunk legjobb hite, belátása és képessége szerint. Ha úgy véljük, az adott helyzet számunkra már nem terem újabb építő gondolatokat, jogunk és létérdekünk, hogy – ha már megértettük, mit is tanított nekünk – változtassunk rajta, vagy kilépjünk belőle.
Az élet a változás és a változni akarás képessége. Gondtalan és örömteli! Ezért pedig nem kell mást tenni, csak félelem és szorongás nélkül elfogadni az örömöt, amit tenyerén nyújt Neked, ha engeded…