Magazin: Steigervald Krisztián: „A 21. század legfontosabb képessége az önismeret”

– Generációs kutatásokat végző szakemberként mit gondolsz a „bezzeg a mi időnkben” felkiáltásról?

– Jó lehetőségnek tartom a helyreigazításra, hiszen az életkor és a generációhoz való tartozás az két külön „doboz”. A generációhoz való tartozás egy a születés pillanatában létező földi valóságról szóló tapasztalat- és élménygyűjtemény, így mindenkinek más. Én az X-generációhoz tartozom születésem óta, és 40 év múlva is X-es leszek.

Steigervald Krisztián, generációkutató

– Ha a hat ma élő generációt végignézzük, mégis mit tud mondani a veterán, a baby boomer, az X, Y, Z és már az alfa a saját közös élményeiről?

– Összetett a kérdés, mert igazán mélyreható és nagymérvű kultúraváltás történt az elmúlt 60-70 évben, és ennek szemtanúi-átélői vagyunk.

Veteránoknak az 1945 előtt születetteket nevezzük. Ők egy olyan időszakban születtek, amikor háború volt, így az ő gyerekkorukat a bizonytalanság szőtte át, életüket pedig az erre adott válaszreakció, a biztonság keresése kíséri végig.

Az 1946–64 között született baby boomerek már meg akarták változtatni a világot, de ezt még poroszos, hierarchikus szemlélettel, ám tisztelettudóan, ugyanakkor tegeződve, a veteránoknál kicsit lazábban tették. Ők értik legkevésbé – és ezt fennhangon szóvá is teszik nap mint nap –, hogy a mai fiatalok például miért nem tudnak tisztelettudóan köszönni.

– Ez mondjuk engem is érdekelne, mert engem is idegesít, pedig nem vagyok baby boomer.

– A válasz a chat alapú beszélgetés lényegében rejlik, amelynek klasszikusan nincs se eleje, se vége. Nem térben és időben zajlik, igazából nincs helye sem a be-, sem az elköszönésnek. Az effajta kommunikációs folyamat pedig beszűrődik idővel az offline térbe is.

Az 1965–79 között születettek, azaz mi vagyunk az X-generáció, amely nagyon erőteljesen a műszaki dolgok, „kütyük” köré szocializálódott. A 60-as évek közepére tehető 20. századi ipari forradalom nyomán megjelent a televízió, a lemezjátszó, majd a kazettás magnó, később walkman, a kvarcjáték stb. Bár a gyerekkorunk még a stencilező gép mellett zajlott, ma streamingelünk, podcastolunk – az egész életünket végigkísérte a változás. Csoda, ha erőteljesen keressük a változás biztonságát? Egy „rendes” X-es akkor is változtatni akar, ha azt éppen semmi nem indokolja.

– Mi a közös élménye az Y-, Z- és alfa-generációnak? Bár az alfáról még aligha beszélhetünk, annyira kevés a tapasztalat.

– 1980–94 vége közötti Y-generáció számára a legnagyobb kulturális váltás az az énközpontú világ, mely a baby boomerekkel elindult folyamat végkifejlete, és amit nekünk, idősebbeknek tanulni kell. Az Y-ok énközpontúsága az, ami „kiborította a bilit” – idegesíti az idősebb munkavállalókat, munkaadókat, főnököket és tanárokat. Ez az első olyan generáció, amely látványosan mutatni kezdte, hogy „én vagyok az elsődleges, én vagyok a fontos, minden más másodlagos”.

– Csányi Vilmos etológus szerint vissza kellene térni a közösségekhez, és hogy ez az énközpontúság, ha a Föld jövőjét nézzük, nagyon veszélyes tendencia.

– Igen, ám földi valóságunk duális. A tisztán közösségi életben az egyén nem tudta elhelyezni magát, és nem volt egyéni felelősségvállalás – a környezetszennyezéssel és a háborúkkal azért nem foglalkozott az egyén, mert úgy gondolta, hogy ez a közösség dolga. Most átestünk a ló túlsó oldalára, és végtelenül énközpontúak vagyunk. Önmagunk és a Föld megmentése érdekében arra kellene rájönnünk, hogyan tudunk ráülni a lóra.

Az Y-generáció egyébként az utolsó, amelynek minden egyes tagja még az internet előtti világba született. Ők még íráson és olvasáson szocializálódtak, ami alapvetően befolyásolja az agy és az idegrendszer működését.

A Z-sek (1995–2009) elsőként születtek a digitális térbe, és együtt nőttek fel az internettel. Egy énközpontú világ gyerekei, döntéseiket nagyon meghatározza a választás kényszere. Már egészen pici koruktól választásra kényszerítjük őket, és ez hétéves kor alatt elképesztő módon megváltoztatja a pszichéjüket. Ekkor még egy gyerek biztonságát sok esetben az szavatolja, ha a szülei döntenek helyette. A választási kényszer a munka világába is elkíséri őket, ahol napi szinten keresik majd a választási lehetőségeket.

A 2010 utáni alfa-generáció legidősebb tagja is 10-11 éves. Ők már az okoseszközök világába születtek bele, ennek megfelelően is „huzalozódnak” a digitális családban. Ehhez a digitális világhoz azonban nincs forgatókönyv és szabályrendszer, még csak most próbáljuk elképzelni, mi is lesz ennek az egésznek a vége. És mivel nem tudjuk, hogy mi lesz, ezért ráfogjuk a gyerekekre, hogy ők a hibásak, amiért állandóan kütyüznek.

– 10-20 évre előre tekintve szerinted a meglévő hat generációból kinek lesz a legjobb dolga?

– Először is annak, aki megéri. De a viccet félretéve, a 21. század legfontosabb képessége, amire a gyerekeinket szerintem meg kellene tanítani, az az önismeret. Az önismeret tanítása pedig a szülővel kezdődik, aki önmaga megismerésével mutat mintát a gyerekeinek. Fontos persze a lexikális tudás, a nyelvismeret, de a jelenlegi tudásunk alapján nem ez a sikeres jövő záloga.

Szerintem az összes generáció meg fogja találni a helyét, ha sikerül kialakítaniuk olyan kis közösségeket, amelyek tagjai belső erőforrásaikkal a túlélés érdekében egymást tudják segíteni, tudnak kapcsolódni. Ehhez pedig újfent az önismeret az első lépés, az, hogy egy generációban élő minden ember tudja, mi az ő belső erőforrása egyéni és generációs szinten. Ha a generációk egymást jobban értik és elfogadják, könnyebb lehet a most még ismeretlennek tűnő új világba belépni, ott túlélni.

– A fiatalok mintha környezettudatosabbak lennének, és inkább törődnének azzal, hogy hogyan marad fenn a Föld.

Igen, mivel ők már a vérükben érzik a potenciális problémákat. A Z-generáció gyerekkora már tele van bizonytalansággal – a Föld jövőjétől is függ a saját jövőjük. E bizonytalanságot fokozza még a pandémia, a férfi és női szerepek megváltozása, amiben való eligazodáshoz mi felnőttek semmiféle támpontot nem kínálunk nekik. Számukra már nem olyan fontos a fogyasztás, amiben az X-generáció felnőtt, és aminek köszönhető a mostani jólét. Nagyon úgy tűnik, hogy ők a világtörténelemben az első olyan generáció, amely nagy valószínűséggel rosszabbul fog élni, mint a szülei mind anyagilag, egészségileg, mind a lehetőségek szempontjából.

– Ez csak Magyarországon van így?

– Nem, ez globális. A digitalizáció révén a tér és idő megszűnt, e trendek és folyamatok egyre inkább fognak mindenkit egyéni szinten érinteni. És itt kapcsolódik össze újra a közösség és az egyén: akkor fognak a közösségek működni, ha az egyéni érdekek összefűzik azokat, és az egyén akkor fog a közösséghez tartozni, hogyha megtalálja a saját érdekét.

Steigervald Krisztián: „Ha a generációk egymást jobban értik és elfogadják, könnyebb lehet a most még ismeretlennek tűnő új világba belépni, ott túlélni”

– Hogyan lehet ezeket a fiatalokat vezetni?

– Először is újra kell definiálni a munkavállalói és munkaadói kapcsolatot, hiszen ők már nem munkavállalói, hanem felhasználói lesznek a munkahelyeknek, ami egy egészen más, mellérendelt szerep. A 21. század vezetőjének át kell gondolnia, mit tud ő adni ahhoz, hogy a munkavállaló megtalálja a helyét. Ezt tovább árnyalja a vállalatvezetői szereppel párhuzamban álló apai szerepek megváltozása. A 21. századi apa mentor, haver, érzelmi tagja a családnak. A 21. századi vezetőtől ugyanezt várják el: legyen mentor vezető, egy humanisztikus kapcsolódó személy, aki nem szakértő, hiszen a szakmai információkat bárki bármikor megtalálja a mobiltelefonján. Nagyon nehéz megtalálni a módját annak, hogyan válhat valaki szakemberből humanisztikus vezetővé úgy, hogy nem ebben nőtt fel. Egyben szép kihívás is, ami komoly önismeretet feltételez.//