Magazin: Nem a tükör torzít! – A NEBIH gyermekélelmezési vizsgálatainak nyomasztó eredményei

A gyermekétkeztetést érintő NEBIH-vizsgálatoktól senki nem várhatott nagy „leleplezéseket”, a közvéleményt mégis újra és újra megdöbbentik azok eredményei. A témáról Zoltai Annával, a NEBIH Vendéglátás és Étkeztetés Felügyeleti Osztályának vezetőjével beszélgettünk.

A NEBIH az elmúlt hónapokban országos szinten kezdett óvodákat és iskolákat tesztelni, milyen ebédet kapnak gyermekeink a közétkeztetésben. Az ételeket érzékszervi vizsgálatoknak vetik alá, a „jellemzést” pedig közzéteszik honlapjukon.

– A gyermekélelmezésben régóta nem változik semmi, mindenki tud mindenről, mégis mindenki rácsodálkozott, amikor tükröt állítottunk az érintettek elé – foglalja össze első benyomásait Zoltai Anna. – 1-1,5 millió ember érintett a közétkeztetésben, ezek nagy része gyerek, aki a választási lehetőséggel rendelkező felnőttel ellentétben teljesen kiszolgáltatott helyzetben van. Az eredmény: egyre fiatalabb korosztályok morzsolódnak le az iskolai étkeztetést igénybe vevő tanulók közül.

A megszokott ellenőrzések kizárólag a higiéniai állapotokat vizsgálják, és hogy megvannak-e az előírt tápanyagok az ételben. Az élvezeti értékkel kezdtünk el most foglalkozni, hiszen a gyerekek is ez alapján döntenek. Tudom, persze, vannak olyan vidékei az országnak, ahol az elsődleges kérdés, kerül-e egyáltalán valami a tányérba, ám amellett ma már nem lehet szó nélkül elmenni, ha az étel ehetetlen. Ha a gyerek nem eszi meg az ebédet, az nem a válogatósságról szól, hanem az éhesen maradt srácokról, a rossz szervezésről, a pazarlásról és az egyre növekvő hulladékmennyiségről, ami egyébként ugyancsak élelmiszer-biztonsági probléma.

A sajtó jó része – nem kézhez kapva az előkészített tájékoztató anyagokat – egyszerűen lemaradt az eddig történtekről, a szemfülesebbek, proaktívabbak pedig jól eladható cinizmussal kezelték a témát. Utóbbiak később, talán, mert ráéreztek a gond súlyára, az utóbbi hetekben hangvételt váltottak. Márpedig a közvélemény alakításának óriási a jelentősége, hiszen bármekkora méhkast kezdett most a NEBIH piszkálni, nem tud olyan mélyen belenyúlni, hogy a „felelősök” megmozduljanak. Túl nagy üzlet még a közétkeztetés, túl sokan élnek belőle. A területen végbement koncentráció (szűk tucat cég szolgálja ki a piac számottevő részét) a gyakorlatban nyilvánvalóan nem a minőség irányába viszi a szakmát.

– Fontos a tápanyagok és a kalóriák megfelelő összeállítása – folytatja a szakember –, de grammra hozzávalókat számolni, önmagában kevés. Jó kezdeményezés a helyi termékek felhasználása, az alapanyagok minél kevesebb utaztatása, de legalább ilyen fontos lenne a késztermék, az ételek utaztatásának az elkerülése. Tényleg az a legjobb mindenkinek, ha mondjuk, Esztergomból jön Budapestre a gyerekek ebédje? – Merthogy van ilyen!

Ha azt mondom: törődés, szeretet kell, ezt akár meg is lehet mosolyogni, de ha ezt a nyilvánosság, valamiféle civil kontroll kéri számon, amellett már nem mehet el sem az intézmény, sem az önkormányzat, sem a szolgáltató.

Egyébként a számtalan szülői panasz adta az ötletet, hogy górcső alá vegyük a gyermekétkeztetők munkáját. Olyan helyekre mentünk (és megyünk most is), ahol a problémákra felhívták a figyelmünket. Elvégezzük a vizsgálatokat, és azért, hogy közzétesszük őket, a szülők rendkívül hálásak, legtöbb esetben pedig az intézetvezetők is üdvözlik a kezdeményezést. Azon túl, hogy számos jó példa is van, kellemes meglepetés, hogy az első felháborodó-védekező reakciók után két nagy szolgáltató is megkeresett minket, hogy a közös munka lehetőségeiről érdeklődjenek.

Mindenkinek megvan a maga felelőssége a maga helyén, sőt, eszköze is van: a közösség. Mi magunk mellé szeretnénk állítani a vendéglátós szervezeteket, a szakmai civil szervezeteket, a szülői munkaközösségeket; terveink szerint a civil szervezetek érdeklődő képviselői megfigyelőként részt vehetnek a mintavételeken és a laboratóriumi vizsgálatokon – beszél céljaikról Zoltai Anna.

A NEBIH feladata általánosságban az, hogy felhívja az illetékesek figyelmét: komoly a baj. Konkrétan legfeljebb az ellen léphetnek fel, ha az ételeket nem annak alapján nevezik el, amit azok valójában tartalmaznak. Van értelme, mert ha a tejet soha nem látott édességet a szolgáltató nem nevezheti túró rudinak, a csirkebőrős-húsmasszás tésztát meg sonkás tésztának, a szülőknek is feltehetően hamarabb felnyílik a szeme.

Úgy tűnik, a NEBIH hasonló problémákkal küzd, mint az OTH a 2011-ben kiadott táplálkozás-egészségügyi ajánlásával: ha az állam olyan játékszabályokat alakítana ki, amiknek a nem-betartását szankciókkal kell sújtania, az csak pénzt vonna el a rendszerből, és az ostor a legrászorultabbakon csattanna, a gyermekétkeztetés pedig nagyobb zsákutcába kerülne, mint most van!

Legyen bármilyen is a hatósági attitűd, a tény tény marad: az étkezési norma az országban gyerekenként 300–1000 forint között mozog (csak mi gondoljuk, hogy a felső határ közelében már lehetne akár jó minőségű étkezést is nyújtani?). Ennek az összegnek egy részét a szülő, másik részét az adófizető állja. Ami ebből készül (már ami sok kéz közvetítésével a gyerek tányérjára kerül), az pedig ehetetlensége miatt nagyon sokszor csak a hulladék mennyiségét növeli!

A grammokat mérni, megvannak-e a tányérban az előírt tápanyagok, és azt figyelni, nem szennyezett-e az étel, valójában a takarmányozásról szól, nem a gyerekekkel való törődésről.

Arról pedig, hogy a nagyobb szolgáltatók némelyike most a NEBIH-nél keresi az együttműködés lehetőségét (ahonnan a számukra legjobb esetben buksisimogatásra számíthatnak), a közeljövőben kiderül, képmutató gesztus volt-e, vagy az önelemzés és a kényszerű változtatások kezdete.