Az ünnepi nagy zabálás társadalomlélektana

Dátum: 2019. 04. 12. 09:58

Az ünnepi nagyevés a természetnek mutat fricskát – állítja egy, a Mindennapi Pszichológia magazinban megjelent cikk. – Karácsony és húsvét a legnagyobb közösségi étkezések ünnepe.

A karácsonyi, húsvéti nagyevés lélektana a történelem előtti időkben gyökerezik. A legelső emberábrázolások 300 ezer éve jelentek meg, az ezt követő 280 ezer paleolit évben alig változott az emberkép. Az ábrázolás egyetlen motívuma és tárgya egy vágyképlet: a kövér nő. A paleolit Vénusz (a túlfogyasztó ember) a leghosszabb ideig regnáló – emberre vonatkozó – archetípus. A Willendorfi Vénusznak ezért nem csupán történeti, hanem lélektani jelentősége is van. Időről időre búvópatakként kerül tudatközelbe a mesék terülj-terülj asztalkája, kolbászból font kerítése, mézeskalács háza stb. képzetében. A középkori zabálási utópiáktól Móricz Zsigmond éhenkórász hőseiig a willendorfi vágyképlet mondatott ki: „Csak egyszer jóllakni!” Ez aktivizálódik az ünnepek nagyevésében, a modern kori elhízás epidemiológiai adatokban – s a rendre elbukott fogyókúrás próbálkozásokban is. A modern ember tudatosan fogyni szeretne, míg a benne settenkedő Willendorfi Vénusz gömbölyödni akar. Az éhezéstől való tudattalan félelem kollektív túlélési stratégiája: annyit enni, amennyi van, és akkor, amikor lehet…

Családban vagy nagyobb társaságban mindenki többet eszik, mint egyedül. A karácsonyi vacsora tipikus közösségi evés – és minél többen vannak az asztal körül, annál többet esznek. Több egymástól független kísérlet igazolta, hogy egy „evőtárs” jelenléte 35 százalékkal növeli a fogyasztás mértékét a magányos evéshez képest. Egy négyfős asztal 75 százalékkal, hét társ jelenléte 96 százalékkal növeli a mennyiséget. A jelenség okát egyrészt a közösségi evés ízfokozó hatásában látják. „Jobb ízű a falat, ha mindnyájan esznek” (Arany János). Másrészt az orális facilitációval, valamint a konkurencia jelenlétével magyarázzák a többiek jelenlétének étvágygerjesztő hatását. Mindkettő mélyen az evolúcióban gyökerezik – az állatok is többet és gyorsabban esznek, ha meg kell osztaniuk az ételt egy másik egyeddel…

Az együtt evésnek, a közösségi dohányzásnak, kávézásnak, illetve általában a közös orális aktivitásnak, a közös „gittrágásnak” erős kapcsolatépítő jellege van. Az ember ilyenkor azokkal kerül bizalmas viszonyba, akikkel szívesen működik együtt, akikben megbízik. Jelképesen tehát úgy érzi, hogy a közösen elfogyasztott étel révén eggyé váltak. Az ünnepi ebédnél visszautasított étel nagy sértődésekre adhat okot, ugyanis nemcsak a kínált étellel lehet baj, hanem a tálaló személyével is. Az asztal körüli történések finom jelzései az együtt evők rejtett viszonyainak. Ki foglalja el az asztalfőt, ki osztja az ételt, kinek jutnak az ízesebb falatok? Ki kritizálja, ki dicséri az ételt, és a többiek hogyan reagálnak az értékelésekre?

A teljes cikk a Mindennapi Pszichológia 2018. 6. számában olvasható